Mindenki csak a sikerről és az odavezető útról beszél, de mi van azokkal, akik a csúcsra jutva azt veszik magukon észre, hogy pl. szoronganak? Mennyire ellentmondásos helyzet ez, hiszen a vezetőtől elvárt határozottságtól és motiváltságtól messze áll a gyengeség bárminemű felvállalása. Az elmúlt, lassan 20 évben számos menedzseri székben ülő személynek tudtam pszichológusként segíteni. Tapasztalataimból egy sorozatot indítok el. Első körben a munkahelyi túlazonosulásról fogok írni. Ez egy olyan rejtett motívum, amellyel az üzleti pszichológia területén a legtöbbször találkozom.
A munka világában a kezdeti lelkesedés egyfajta idealisztikus elvárásokat és túlazonosulást jelent.
Teljesen természetes, mi több a sikerre vezető út attitűdje, hogy az ember azonosul a szakmájával. Kíváncsiságával beleveti magát a munkájába és élvezi azt. Mindez persze nem egy lineáris ösvény, de idővel az elhivatottság és a szorgalom meghozza a gyümölcsét. A piac pedig "beárazza" a lelkes hozzáállást és a tehetséget!
Egyes rátermett emberek azonban "túlnyomják" a kezdeti azonosulást, nem véve észre, hogy például a rutin, a kudarcok adta edzettség és a kiépült kapcsolatrendszer megengedné számukra a "lazább", sőt magabiztosabb hozzáállást. A profi, az hibázhat!
Az előző "feloldó" mondattal a szakmájával és/vagy cégével túlazonosuló vezetők egyáltalán nem tudnak mit kezdeni. Mindent el tudnak képzelni, csak a hibázás lehetőségét nem. Már pedig ők is emberek és tapasztalatom szerint igen kiválóak. Többjüket megismerve írhatom, hogy a családjaikban ugyancsak szerepet vállalnak és becsülettel több színtéren jelen vannak. Az otthonaikban azonban szintén inkább az érzelmi "védekezés" jellemző rájuk, mint az élet élvezete.
Pszichológusi segítséggel persze meg lehet azt a dinamikát fejteni, ami a túlazonosulás mögött áll. Sokszor azok a múltból hozott félelmek állják útját a "lazításnak", hogy pl. nem vagyok elég jó, kevés vagyok, illetve nem számíthatok másokra. A meg nem becsültség és a bizalmatlanság szintén lehet transzgenerációs örökség. Idővel viszont megérthetővé válik a saját életút, ránézhetővé a fájdalmak elkerülésére "kidolgozott" védekezésrendszer és elérhetővé az emberi kapcsolatok eddig meg nem élt örömforrásai. A bizalom szintén új értelmet nyer. A beszélgetések végére - mindezekkel párhuzamosan - megengedhetővé válik a hibázás, a gyengeség és a kiszolgáltatottság érzése anélkül, hogy a személy sérülne. Ide, erre a pontra pontosan azok jutnak el, akik korábban a munka világában is merték a innovációt, a bátorságot és a elszántságot megélni! Ahogyan tehát az egyik területen sikerre vitték az életüket - a cégükkel együtt - , úgy ezt az önszeretet és az önelfogadás dimenziójában szintén meg tudják lépni!
Mit jelent a túlazonosulás? Hogyan jelentkezik ez? Vannak olyan vezetők, akik nem tudatosan, hanem észrevétlenül önmagukat a cégükkel azonosítják. Akaratuk ellenére azt érzik, hogy pl. "Én vagyok a Coca-Cola!" Ezt persze most nagyon kisarkosítottam. Könnyebb a túlazonosulást úgy leírni, mint amikor valaki indokolatlanul meg akarja a cégét "menteni" - miközben erre nincs is szükség, hiszen az jól működik.
Ha tulajdonosként tekintenék a rejtett túlazonosulással küzdő beosztottjaimra, akkor egyrészről örülhetnék a perfekcionista, éjt-nappalt bent dolgozó személyeknek. Másrészről pedig a felmerülő szorongás miatt - ami ilyen helyzetben nem válogat, hanem van - elgondolkoznék, nem-e csökken a másik kreativitása és rugalmassága, sőt a folyamat végén az elköteleződése, ha nem adok számukra segítséget? A folyamat sajnálatos legvége a kiégés, aminek korábbi lépcsőinél persze a folyamat megfordítható.
Szinte mindegyik kliensem a konzultációink végére megtalálta a munkájához a jókedvét és a frissességét. Mindezekkel párhuzamosan normalizálták (csökkentették) az óraszámukat és többet szántak az egyéni, baráti, valamint családi rekreációira. Mi változott még meg? A helyetteseikre valóságban elkezdték rábízni (delegálni) a megfelelő feladatokat és a lényeg, hogy nekiláttak végre nyíltabban kommunikálni. Itt elsősorban az érzések szintjére, az emberi szükségletekre, valamint a kérdések feltevésére gondolok. Azt a tézist pedig mindannyian el szokták tőlem fogadni, hogy a szorongás konfrontáció nélkül nem tud megszűnni!
Tisztában vagyok azzal, hogy az előző mondatommal gyorsan "elintéztem" a szorongáscsökkentést. Természetesen számos egyéb módszert be szoktam vetni a cél érdekében, de tapasztalom, hogy a konfrontáció megtanulása nem megkerülhető. Önmagunk felvállalásának elsajátítása mindig izgalmas kihívás!
A blog végén négy kérdéssel zárnám a gondolataimat - nemcsak a vezetőkhöz szólva:
- Mi veszítenél, ha "csak" tennéd a dolgod, de nem akarnád a cégeteket megmenteni?
- Ki vagy Te? Maga a vállalkozás, vagy ott "csupán" a feladatait ellátó vezető?
- Milyen arányban áll a meghittség és a munka az életedben? Elégedett vagy vele?
- Milyen ítélet van Benned a semmittevéssel kapcsolatosan? Lenne kedved kipróbálni?
Azzal az attitűddel, amellyel csúcsra jutottál, képes vagy - ha kell, akkor kis segítséggel - a szerepeidet letisztázni és az önszeretet terén ugyancsak kibontakozni!
Dr. Domján Mihály
https://www.instagram.com/dr.domjan
Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseket ajánlom:
- 9+1 lépés az önbizalomhoz
- A cégen belüli kulcsemberek megtartása
- A szabadság 'tánca' a kockázatvállalás - könyvajánló
- A legegyszerűbb "méregtelenítő" eszközöd a hálaadás
- Gyógyulás az elfogadás által
(Képek forrása: https://pixabay.com)
